A vizes élőhelyek karbantartója
A bivaly még alig száz évvel ezelőtt is fontos igavonó háziállatunk volt, manapság azonban már inkább csak természetvédelmi területeken lát el fontos feladatokat. A bivalyt ugyanis a nemzeti parkokban a vizes élőhelyek kezelésére használják, hisz legeléssel és taposással segít karbantartani a természetvédelmi szempontból fontos vizes élőhelyeket.
Magyarországon a 15. század óta tenyésztik a bivalyt. A történelmi Magyarországon 1911-ben még több mint 155 000 bivaly élt, elsősorban a mai Somogy és Zala megye nehezen járható, nedves, sáros területein használták ki munkaerejét.
A bivaly első magyarországi említése Erdélyből a 11. századból származik, majd II. Béla király 1138-as dömösi prépostsági adománylevelében szintén szerepelnek bivalyok. Magyarországon a bivalyt a 16. század óta tenyésztik.
A történelmi Magyarországon 1911-ben 155 192 bivaly élt. Elsősorban a mai Somogy és Zala megye nehezen járható, nedves, sáros területein használták ki munkaerejét. A második világháború előtt még Mezőhegyesen is volt egy értékes bivalytenyészet.
A második világháború utáni évtizedekben a bivaly tenyésztése a Kárpát-medencében szinte teljesen megszűnt. Napjainkban alig néhány tucatnyi állat őrzi a hajdani magyar bivalyállomány emlékét. A bivalytehenek kétharmada a nemzeti parkok területén, főleg a Balaton-felvidéki Nemzeti Park és a Fertő–Hanság Nemzeti Park területén él. A kápolnapusztai bivalyrezervátum Magyarország legnagyobb állományának ad helyet, egyben génmegőrzési feladatokat is ellát. 1999 óta a tenyésztésszervezés feladatát a Magyar Bivalytenyésztők Egyesülete látja el.
A bivalytenyésztésnek régi hagyományai vannak Erdélyben, ahol még ma is tenyésztik. A Kolozsvár melletti Méra a nádasmenti bivalytenyésztés közponja. Itt 1950-ben 1500 bivalyat számoltak, ma ez a szám 140-re csökkent. Kalotaszegen a bivalyt a „szegény ember marhájának” nevezték.
A Székelyudvarhely melletti Szejkefürdő jellegzetes jelképe volt a borvízhordó bivalyszekér, amellyel az 1800-as években cserépkorsókban hordták az ásványvizet az udvarhelyi lakosoknak. Az egyik legnagyobb erdélyi állományt az udvarhelyszéki Énlakán fejik. A parajdi sóbányában bőrét a só felszínre emelésére használták, ugyanis ez volt az egyetlen bőrfajta, amely jól ellenállt a só maró hatásának. Kárpátalján Aknaszlatinán maradt nagyobb számban bivaly.
A bivaly mint haszonállat
Marmagassága 150–180 cm. A tehenek tömege 400-800 kg, a bikáké 600–700 kg, az ökröké 500–800 kg. Szarvai sarlószerűen felfelé irányulnak. Bőre fekete, feketés barna vagy szürkés, szőrzete ritka, a fara kopasz. Az újszülött borjú dús szőrzettel jön a világra. A bivaly igénytelenebb állat még a szürke marhánál is, mivel megeszi a kákát, a nádat a szittyót és a mocsári füveket és edzett a gümőkórral szemben is.
A szarvasmarhánál nyugtalanabb, félénkebb, gondozójával szemben azonban engedelmes és jóindulatú. De kevesebb veszedelmesebb állat létezik a felingerelt bivalybikánál. Igaz, csak akkor támad, ha sarokba szorítják.
Elsőrendű feladata a vontatás volt. Igavonó ereje 50 százalékkal nagyobb, mint a szarvasmarháé, ezért terméskövek, vastag fatörzsek vontatására és termőföldek feltörésére használták. Teje porcelánfehér színű, kellemes ízű, hamarabb alszik meg, mint a tehéntej és vitamintartalma is magasabb. Zsírtartalma eléri a 8%-ot, de a laktáció folyamán akár a 16 százalékot is. 6 liter tejből 1 kg sajtot tudnak készíteni. Híres bivalytejből készült sajt a mozzarella, a feta és a cheddar. Húsa nem olyan értékes, mint a szarvasmarháé, sötét vörösesbarna, durva rostú, kevésbé porhanyós. Ellenben több foszfor és vas van benne, mint a marhahúsban. A bivalyborjúhús egyenértékű a marhaborjúéval.
MTI Fotó: Ujvári Sándor